Otthon
Hermione eddig körbe sem nézett a házban. Csakis az lebegett a szeme előtt, hogy mielőbb biztonságba helyezze Eileent. Ahogy fölfelé haladt a lépcsőn, észrevette a falakon a rengeteg festményt. Mindenféle alakok szaladgáltak bennük. Gyanította, hogy mindnek köze lehetett a Dumbledore családhoz.
Felérve a másodikra rögtön észrevette a nyitott ajtót.  Odasétált és bekukucskált. Az ágy végében ott volt a ládája, és úgy tűnt a házimanó már ki is csomagolt neki. A szobában gyönyörű virágos tapéta fedte a falakat, és sötét bútorokkal volt berendezve. Nagyon karakteres és mégis nőies volt benne minden. Hermione meglepetten vette észre, hogy egy külön kis gardróbja is van. Ez legalább megmagyarázta azt, hogy miért nincsen ruhás szekrény a szobájában. Összességében nagyon tetszett neki az egész. Odasétált az ágyához, és eldőlt rajta. Egy ideig csak a plafont bámulta, próbált minden gondolatot kiűzni a fejéből. Hirtelen a fülét megcsapta valami különös zaj, mintha néhány madarat hallott volna odakint. Lassan fölkelt és odalépett az ablakhoz. Az elé táruló látványtól tátva maradt a szája.
Az ablaka pont a tengerpartra rézett. Odakint gyönyörű kék volt az ég. A madarak, amiket hallott, sirályok voltak. Hermione hirtelen felnevetett. Annyira képtelenül csodás volt a látvány. Azt várta, hogy hirtelen fölébred és újra a csatatéren találja magát. Azonban a zord valóság nem jelent meg előtte, helyette viszont ott volt a tengerpart. Élvezte a víz hullámzásának zaját, a sirályok énekét. Mindig is szeretett a part közelében lakni. Kitárta az ablakot, hogy a friss levegő beáramoljon a szobába, majd visszafeküdt az ágyra. Kicsit máris jobban érezte magát, így hamar elnyomta az álom.
Perselus otthagyva Hermionét, fölsietett az anyja szobájába. Óvatosan nyitott be az ajtón, nehogy fölébressze őt. Eileen békésen szuszogott az ágyon, mit sem tudva fia jelenlétéről. Perselus közelebb húzott egy széket az ágya mellé és leült rá. Szinte lélegzet visszafojtva nézte anyja gyönge testét. Bele se mert gondolni, hogy mi lehetett volna a délelőtti veszekedésből az anyja és apja közt.
- Régen ez nem így történt – morogta magában. Akkor az édesanyja kiment elé, és bár este kapott egy-két pofont, ahogy Perselus is, de semmi más nem történt. Kezét tétován nyújtotta ki anyja keze után. Mikor megfogta és megérezte a nőben áramló életerőt megnyugodott. Nem tudta, hogy meddig, talán percekig vagy órákig fogta édesanyja kezét, mikor az nehezen fölébredt. Először nem tudta, hogy hol van majd észrevette fiát és beugrott neki a délutáni menekülés.
- Szia – mosolygott rá Pitonra.
- Szia, anya – mosolyodott el Perselus. Eileen szemébe könnyek szöktek. Olyan nehéz volt elhinnie, hogy az ő fia, mennyi mindenen ment át. A nő szipogott egy darabig, majd fölhajtotta a takaróját és megpaskolta maga mellett az ágyat. Piton kikerekedett szemekkel nézett rá.
- Gyere – hívta.
- Anya… nem vagyok gyerek, bár lehet, hogy most annak tűnök – méltatlankodott a fiú. Eileen durcás képet vágott és ez használt. Piton felsóhajtott és befeküdt anyja mellé.
- Olyan jó hogy itt vagy nekem, kisfiam – mondta suttogva Eileen, miközben átkarolta Perselust. Piton el sem tudta mondani, hogy mennyit jelent neki a másik jelenléte, így inkább csak csöndesen hozzábújt anyjához. Hirtelen úgy érezte, hogy sírni tudna. Kínjában a szájába harapott, hogy elűzze a kikívánkozó könnycseppeket, de az anyai szem elől nem rejthette el őket.
- Sírj csak nyugodtan… rád fér – mondta vigasztalón a fiának. Pitonnak mintha több mint húsz évnyi fájdalom szakadt volna föl a lelkéről, zokogni kezdett. Eileen csak magához szorította és elkezdte ringatni őt, akár egy kisgyereket. Perselus most először engedte el magát úgy igazából. Bár, mióta visszatért többször is előkerültek könnyei, ami régi életével egyáltalán nem volt összeegyeztethető, de ezt betudta a fiatalabb testének. Most viszont a felnőtt férfi sírt benne. Végre kiadta a fájdalmat magából. Végre igazából sírhatott anélkül, hogy bárki megszólta volna vagy gúnyolta volna érte.
Albus hét óra tájékában indult el az emelet felé. Elsőnek Eileen szobájába kopogott be, mire egy rekedt női hang szólalt meg halkan.
- Szabad – mondta. Albus óvatosan benyitott. Arcára kedves mosoly húzódott, ahogy meglátta az anyja mellett alvó fiút. Kissé talán meg is hatódott. Már egyáltalán nem bánta, hogy engedett Hermionénak és megmentették Eileent.
- Csak szólok, hogy kész a vacsora – azzal becsukta az ajtót és folytatta az útját fölfelé. Hermione szobájának ajtaja nyitva volt. A lány az ágyon feküdt és szintén aludt. Albus óvatosan megrázta, hogy fölébredjen.
- Gyermekem, kész a vacsora – mondta türelmesen, mire a lány tompán bólintott.
- Rendben, megyek – nyújtózkodott. Albus megvárta őt és együtt mentek lefelé. Eileen szinte velük egyszerre ért a lépcsőköz.
- A Professzor? – lepődött meg a lány.
- Még alszik – mondta kedvesen Eileen. Hermione nem firtatta tovább a dolgot, elindultak az ebédlőbe. Ott már a terített asztal várta őket.
- A vacsora tálalva uram, Trixy halat sütött, mert az úr azt szereti – mondta az öreg manó.
- Köszönjük Trixy, pihenj csak le, majd mi elpakolunk – mondta az igazgató.
- Trixy hálásan köszöni a nagylelkűségüket. Jó éjt uram, asszonyom és kisasszony – köszönt el a manó, majd elvonult a konyha irányába.
- Hű… ilyen öreg manót még nem láttam – állapította meg Hermione.
- Bizony, Trixy nagyszerű manó. Már több mint száztíz éves – mondta Albus.
- Ez elég sok, még a manókhoz képest is – ámélkodott Eileen.
- Igen, de Trixynek jó élete volt. Sem én, se a testvérem nem engedtük, hogy bántódása essen, így élhet még most is. Persze a Roxfortban már jóval kevesebb munkát bízok rá, próbálom kímélni, de ő mindig ellentmond nekem – kuncogta az öreg.
- Nem baj, most már itt vagyok és segítek neki – mondta határozottan a lány.
- Még csak az kéne, és velem mégis mi lenne, ha ti ketten mindent megcsinálnátok? – szörnyülködött a nő.
- Végre nyugalmad lenne? – vágott vissza Hermione, de persze nem rosszindulatból.
- Szó sem lehet róla! Végre azért akarok tenni valamit, mert én akarom, és nem azért mert kötelező! – lázadozott a nő.
Ekkor jelent meg Perselus, aki hangot is adott véleményének.
- Mintha csak magamat hallanám – mondta kissé keserűen.
- Felébredtél? – fordult oda édesanyja.
- Igen… felébreszthettél volna – morogta Piton. Hermione alig tudta visszafogni magát, hogy ne nevessen a másik nyúzott képén. Piton éles tekintetét viszont nem kerülte el a másik megnyilvánulása.
- Mi olyan vicces Granger? – mordult rá a lányra.
- Semmi professzor – mondta a lány, de már nagyon nevethetnékje volt.
- Na persze… - mondta összeszűkült szemekkel a fiú.
- Inkább együnk – tanácsolta Eileen.
Ezután szó nélkül elfogyasztották a vacsorát. Miután végeztek Hermione leszedte az asztalt és elkezdett mosogatni. Persze Eileen megpróbált neki segíteni, de fia gyorsan beirányította őt a hálószobájába, hogy pihenjen egy kicsit. Dumbledore a nappaliban üldögélt, mikor a lány végzett a konyhában. Az öreg azt hitte, hogy Hermione majd felvonul a szobájába, de nem ez történt. A lány leült az egyik fotelba és őt kezdte el fürkészni.
- Segíthetek valamiben? – kérdezte kedvesen az öreg. Hermione agya azon a könyvön járt, amit még a régi világban olvasott az igazgatóról.
- Csak azon merengtem, hogy a hatalom milyen nagy erővel bír… - tűnődött a lány.
Albus mintha csak ráérzett volna a dologra, rákérdezett.
- Mennyit tud az életemről? – faggatózott.
- Aberforth a testvére, aki a Szárnyas Vadkan tulajdonosa, aztán ott volt a húga Ariana és persze Grindelwald esete is… - dünnyögte a lány alig hallhatóan. Albus kissé zavartan köszörülte meg a torkát.
- Úgy tűnik egyetlen titkom sem maradt – sóhajtozott.
- Az még mindig titok, hogy a Roxfortban hogyan tud meg mindent olyan rövid idő alatt – nevette el magát a lány.
Albus ismét elmosolyodott. Valahogy megkedvelte ezt a lányt. Hermione okos volt, leleményes, de mindenekelőtt tiszta szívű. Mindenkin segíteni akart, akin csak lehetett és ez tetszett meg az igazgatónak. Már régen elvesztette azt, amit ebben a lányban megtalált. Mintha új életre kelt volna a lelke.
- Na és mi a véleményed rólam? - tette föl neki a kérdést.
- Őszintén? Maga egy célratörő, elszánt, ellentmondást nem tűrő, manipulatív gazember – mondta mosolyogva a lány, majd felsóhajtott, mikor látta az öreg arcot elkomorulni. – Viszont emellett melegszívű, gondoskodó, igazságos és kedves is. Az egyik fele a Rend vezetője, a kor leghatalmasabb mágusa, a világ védelmezője. A másik fele a Roxfort igazgatója, egy bölcs nagypapa, aki számára a diákjai a legfontosabbak – taglalta a lány. Dumbledore érdeklődve hallgatta a lány mondandóját.
- Tehát jó és rossz is vagyok egyben? – tette föl a kérdést.
- Nincs olyan hogy valaki csak jó, vagy csakis rossz… Mindenkiben van némi jó és mindenkiben van sötétség. Éppúgy, ahogy az ifjú Tomot meglátta az árvaházban. Érezte benne a sötétséget, de akkor még ott volt a fény is. Sok minden határoz meg minket. A környezetünk, a hozzánk viszonyuló emberek, a barátaink, a családunk. Ezért is van sok olyan aranyvérű család, akiknek a gyermekei nem is lennének halálfalók, ha a szüleik születésük óta nem ezt sulykolják a fejükbe. Mint például Draco Malfoy… Lucius Malfoy és Narcissa Black fia. Egy alattomos kis görény, de nem volt képes megölni magát. Leengedte a pálcát… Maga még az ő szemében is amolyan hős volt. Egy példakép.
- De ez a példakép sokat hibázott a múltatokban – akadékoskodott az öreg.
- Ha nem hibázott volna, nem is lenne ember – mondta a lány megnyugtató hangon. – Van varázserőnk, de nem vagyunk istenek. Nem vagyunk jobbak, mint a mugli, sőt egyetlen varázslénynél sem vagyunk jobbak. Az ember eredendően gyarló természet, hibát hibára halmoz, de tanul belőle, ki többet… ki kevesebbet. De fejlődünk, ez visz minket előrébb. Maga kénytelen volt racionálisan gondolkodni és mérlegelni. Mikor hibát követett el az a kétkedése miatt volt. Piton professzor szólt magának, hogy Lilyék ellen támadás készül, de maga kétkedett az eredmény pedig a Potter család halála lett. Később kétkedett benne, hogy Longbottoméknak bármi baja eshet, de őket is elkapták. Nem hitt Siriusnak, kételkedett az ártatlanságában, és így ő hosszú évekre az Azkabanba került. Kételkedett abban, hogy Harrynek tudnia kéne a róla szóló jóslatról, és Harry ostobaságot követett el, majd Sirius meghalt. Végül pedig kételkedett benne, hogy Harry megértené Piton professzor szerepét a halálában és a vége… elbuktunk – suttogta Hermione.
Dumbledore arcáról egyetlen érzelmet sem lehetett leolvasni. Úgy tűnt, mint aki nem is hallja mit mondott a másik. Pedig nagyon is hallotta, csak nem tudott megszólalni. Ekkora hibák után ez a lány még mindig tisztelte őt és felnézett rá.
- Ha ekkora hibákat vétettem, honnan veszed, hogy most sikerülni fog? – kérdezte végül.
- Mert muszáj benne hinnem. Nem kételkedhetem, sikerrel fogunk járni és a világ jobb hely lesz. Nem hihetek másban, mert csak ez az egy út van… - mondta határozottan a lány. Dumbledore ismét magába roskadva ült a kanapén és a padlót fürkészte. Szinte sokkolta a másikból áradó határozottság. De nem ő volt az egyetlen. Piton az ajtó mögött hallgatózott és ő is hasonló lelki állapotba került, mint az igazgató. Ennek a lánynak, aki elvesztette mindenét – annak dacára, hogy egy másik világban él – senkije sem volt, de mégis harcolni akart. Olyan elszántságot hallott a hangjában, amivel ismét kivívta az elismerését. Végül mocorgásra lett figyelmes és gyorsan behúzódott a szomszéd helyiségbe nehogy észrevegyék.
- Jó éjt, igazgató úr – köszönt el a lány.
- Jó éjt, Hermione – válaszolt az idős mágus, Hermione pedig fölsétált a szobájába mit sem sejtve arról, hogy Piton az egyik ajtó mögött rejtőik.
Perselus lassan odasétált Hermione helyére és leült Dumbledore-ral szembe.
- Hallottad? – kérdezte Albus.
- Igen – mondta csöndesen Piton.
- Mi a véleményed?
- Hogy Granger mindig meg tud lepni – válaszolta. Hangjából most hiányzott a gúny és a megvetés. Hosszú ideig ültek egymással szemben úgy, hogy meg sem szólaltak. Végül Albus törte meg a csendet.
- Van kedved inni valamit? – kérdezte Pitontól. Perselus persze kihasználta a kínálkozó alkalmat.
- Most már nem vagyok gyerek? – kérdezte a másiktól, mire az elmosolyodott.
- Igazad van, látod az öreg fejem… Akkor te kapsz egy kakaót, én pedig valami erősebbet – kuncogta az öreg. Piton persze átkozta magát, amiért megszólalt. Legalább pár korty alkohol jutott volna le a nyelőcsövén mielőtt megszólal. Végül inkább az önkéntes száműzetés mellett döntött és visszament a szobájába. Vagyis fölkereste a szobáját, mivel még nem járt itt mióta megérkezett. Az édesanyját lefektette és adott neki egy altatót, hogy kipihenje magát, így rá már nem volt gondja.
Gyorsan besietett a fürdőbe és lezuhanyozott. A tükör előtt állva elkezdte magát nézegetni. Ismét az a nyeszlett test nézett vissza rá, mint mikor iskolás volt. Megborzongott az emlékeken. De most azért lényegesen jobb volt a helyzet. Már ezt a két hetet látva. Talán a következő tanéve nem lesz maga a pokol.
- Kezdenem kell magammal valamit – morogta, majd belebújt a pizsama felsőjébe. Eldöntötte, hogy másnaptól rendszeresen futni és edzeni fog. Elvégre egy harcban, ilyen fizikummal nem sok esélye lenne.
Ahogy a szobája felé sétált a másodikról fény szűrődött le az első emeletre. Egy percig hezitált majd úgy döntött megnézni, hogy miért világít ennyire a lány. Elvégre lehet, hogy segítségre van szüksége… Azzal elindult fölfelé, hogy szemrevételezze a helyzetet.
Hermione szobájának ajtaja nyitva volt. Odabent minden szét volt dobálva, mintha csak betörtek volna a lányhoz. Piton megmarkolta a pálcáját és úgy lépett be.
- Megvan! – kiáltott fel Hermione, amivel a frászt hozta Pitonra.
- Merlinre Granger, ne ijesztgessen! – mordult rá Perselus. Hermione értetlenül meredt a másikra, majd nem kis kíváncsisággal végigmérte a kockás pizsamás fiút.
- Én, öööö… – kezdte nem túl meggyőzően a lány.
- Mégis mit művel? Mindent széthajigált… azt hittem bajban van, hogy valaki betört ide! – háborgott a másik, majd kezeit karba fonta ezzel is jelezve, hogy nagyon komolyan várja a magyarázatot. Hermione valahogy nem tudta komolyan venni ezt a vizes hajú, pizsamás kamaszt, aki próbált nagyon csúnyán nézni rá.
- Szerintem nem tartozom számadással – zárta le ennyivel a témát.
- Hogy mi? – sápítozott Piton és beljebb sétált a helyiségben. Mezítelen lábával rátaposott Hermione egyik szétszórt üvegfiolájára, ami recsegve tört össze talpa alatt. Piton fájdalmában majdnem felordított, de még időben kapcsolt, hogy nem akarja felverni az egész házat, így fél lábon ugrált el egy fotelig.
- A fene essen magába Granger! Minek hagyja szét a holmijait! – korholta a lányt. Hermione gyorsan odasietett a másikhoz és elkezdte vizsgálgatni Piton talpát, ami Perselusnak nem tetszett.
- Hozzám ne érjen, maga kontár! – sziszegte fenyegetően. Erre Hermione nyomott egyet az amúgy is fájó seben jelezve, hogy a másik jobban tenné, ha befogná. Piton felnyüszített, mint egy kiskutya, mire Hermione kicsit megsajnálta.
- Hagyja magát, előbb szabadul. Ugye hallotta már? – kérdezte tőle a lány.
- Fogja be! – morogta a fiú. Hermione közben óvatosan eltávolított egy üvegdarabot a sebből, majd bájitallal kitisztította azt. Piton egész végig morgott és Hermionét becsmérelte, de a lány mintha meg se hallotta volna. Piton biztosra vette, hogy a másik valami hangszigetelő bűbájt szórt rá.
- Maga a legidegesítőbb és legokoskodóbb griffendéles liba, akivel valaha is összehozott a balsors! – sziszegte a lánynak, aki hirtelen rápillantott. Piton döbbenten elhallgatott, mert úgy tűnt a lány mégis hallja őt.
- Tehet egy szívességet Piton – felelte gúnyosan, majd bezárta a sebet és otthagyta a másikat.
- Hogy micsoda? Van bőr a képén ilyen tiszteletlenül beszélni velem? – fakadt ki Perselus el is felejtve megköszönni a gyógyítást.
- Csessze meg Piton, rohadtul nem izgat, hogy mit érez tiszteletlenségnek, én csak azt adom vissza, amit kapok magától, most pedig hálás lennék, ha kihordaná innen azt a keszeg valagát, hogy átöltözhessek! – hadarta dühösen, majd az ajtóig hátrálásra kényszerítette a másikat.
- Ke… Keszeg valag?! Nekem nincs is keszeg a valagam! – tiltakozott a fiú.
- Bocsánat… igaza van, semmilyen hátsója nincs – javította ki gúnyosan a lány.
Perselus tátogva meredt a másikra. El volt képedve, hogy valaki így beszél vele.
- Csak ne legyen téveszméje, maga se valami nagy szám. Olyan lapos, mint egy deszka és a haja leginkább egy szénakazalhoz hasonlít! – vetette oda Perselus. Úgy tűnt Hermionét nem hatja meg a másik.
- Ó, mondjon még ilyeneket, hátha kicsúszik valami a száján, amit még nem kaptam meg az évek alatt. Mondja, hogy egy okoskodó, nagyképű, felelőtlen, senkiházi, kapafogú, deszka, semmitmondó kis sárvérű vagyok… Na mi lesz? Megkukult? – fejezte be közönyös hangnemben. Piton már inkább nem is mondott semmit. - Azt hiszi, ilyenekkel megbánthat? Tudom, hogy utál engem és csak a kényszer miatt működik velem együtt. Megnyugodhat, az érzés kölcsönös. Utálom magát, mert sohasem értékelte az igyekezetem, utálom, amiért mindig csak Harry árnyékának nézett és nem egy egyedüli személynek. Gyűlölöm, amiért még most sem képes túllépni a múltján pedig itt mindene megvan, amiről valaha csak álmodhatott, család, barátok, karrier és tiszta élet a jó oldalon. Erre maga mit csinál? Arra pazarolja az energiáját, hogy engem megalázzon… hát nem jött össze. Már nem vagyok az az elsős kis griffendéles, aki annyira igyekezett az óráján és maga egy jó szó helyett inkább tudálékos kis libának titulálta! – sziszegte most már dühösen a lány.
- Maga akkor sem beszélhet így velem!
- Ahogy maga sem énvelem! Emberi lény vagyok Merlinre, akinek vannak érzései. Nem gondolja, hogy az állandó bunkózásától már nagyon elegem van? Csak vigyázzon magára Piton, mert egyszer olyan átkot szórok magára, hogy azt nagyon megbánja…
- Hah, mégis mivel tudna nekem ártani? – kérdezte kaján vigyorral a képén Piton.
Hermione összeszűkült szemekkel nézett a másikra, mire Piton fejében megfordult egy esetleges menekülési útvonal terve, de erről gyorsan le is tett. Elvégre ő a rettegett bájitaltan tanár, a kémek krémje. Csak nem fog elmenekülni egy… lány elől.
- Hallotta annak a halálfalónak az esetét, akinek valami rejtély folyamán eltűntek a golyói? – kérdezte szinte már csevegő hangon a lány.
Piton nagyon is emlékezett az esetre. Az egyik halálfaló rátámadt egy kóborló boszorkányra, mire az leátkozta a golyóit. A nagyúr nem tűrte az ilyen megaláztatást és azonnal megölte a halálfalót.
- Valami rémlik…
- Ha maga is ki akarja próbálni, szóljon csak – ajánlotta fel a lány már mosolyogva.
Piton nyelt egyet. Azért ennyire nem akarta magára haragítani a másikat.
- Kivédeném… - mondta végül nem kis beképzeltséggel.
- Ez egy saját fejlesztésű ártás… nem lehet kivédeni – taglalta Hermione a szempilláit rebegtetve, majd Piton felé emelte a pálcáját. Perselus érezte, hogy szorul a hurok.
- Azt hiszem az anyámat hallom, megyek megnézem… Pakoljon össze Granger – utasította a lányt végül. Hermione hihetetlen önuralommal vett egy mély levegőt és becsukta az ajtaját. Nem sokon múlott, hogy megátkozza a másikat.
Még mindig feszülten ült neki, hogy rendet tegyen. Pálcája segítségével gyorsan végzett, így nekiállhatott az eredeti időtöltésének. Gyártott egy szép levelet Lilynek és a többieknek.
Kedves Lily, Susann és Alice
Itt minden a legnagyobb rendben. Nagyon szép helyen lakunk. Képzeljétek a házunkhoz tengerpart is tartozik, még most is nyitva az ablakom és a hullámzást hallgatom. Nagyon megnyugtató a táj. Van itt minden, fák, mező és persze a tenger. A ház hatalmas, és nagyon szépen van berendezve.
A hálószobám valami Pazar. Van egy saját gardróbom, amit hamarosan fel kéne tölteni néhány ruhával, tehát majd egyeztetnünk kéne ez ügyben. Egyébként itt minden jó, tényleg, csak ti hiányoztok. Kicsit magányosnak érzem itt magam. Albus bácsi nagyon rendes és igyekszik foglalkozni velem. A házimanónk Trixy még Albus bácsi gyerekkorában születhetett, már vagy százharminc éves a manó. Nagyon érdekes, hogy ilyen sokáig él. Istenien tud főzni, csak szegény már eléggé fáradt.
Veletek mi van? Időben hazaértetek? Minden rendben volt? Már alig várom, hogy találkozzunk és egy jót beszélgessünk mindannyian. Mindenkit ölelek és puszilok. Vigyázzatok magatokra, aztán írjatok!
Sok Puszi! Hermione
Ui: A bagoly, aki a levelet viszi, tudja a címemet. Amúgy még nem vagyok felhatalmazva, hogy elmondjam bárkinek is. Macerás egy ügy, de biztos megértitek. Szóval a bagoly vissza is hozza a levelet. Adjatok neki egy kis csemegét.
Kedves Lily!
Most nem volt erőm mindenkinek külön levelet írni így kérlek, küldd el a többieknek is, vagy meséld el nekik, hogy mi van velem.
Sok puszi! Hermione
Miután végzett, beletette a leveleket egy borítékba és kilépett az erkélyre. Ott egy gyöngybagoly várta.
- Kérlek, vidd ezt a levelet Lily Evansnek – mondta kedvesen a madárnak, majd megsimogatta a fejét, mire a bagoly hálásan csipogni kezdett, majd szárnyra kapott és elindult célja felé.
Hermione még sokáig nézett utána a szinte végeláthatatlan sötétségbe.
<< >>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Odasétált és bekukucskált. Az ágy végében ott volt a ládája,
Hermione hirtelen felnevetett. Annyira képtelenül csodás volt a látvány. Azt várta, hogy hirtelen fölébred és újra a csatatéren találja magát. Azonban a zord valóság nem jelent meg előtte, helyette viszont ott volt a tengerpart. Élvezte a víz hullámzásának zaját, a sirályok énekét. Mindig is szeretett a part közelében lakni. Kitárta az ablakot, hogy a friss levegő beáramoljon a szobába, majd visszafeküdt az ágyra. Kicsit máris jobban érezte magát, így hamar elnyomta az álom.
Súgó
Frissítés
és az sem rossz, ahogy Dumbinak elmesélte, hogy mennyi hibát követett el, mert az hitte, hogy tévedhetetlen. 
Csak így tovább!
Harry Potter és a Tizenkettek szövetsége
Szia!
Jó kis fejezet lett. Ebben elmondtál/megmutattál sok mindent, hogy mi történt miután Piton ide került. Sokkal jobban tetszik nekem ez a határozott Hermione mint az amelyik a könyvekben van. Jó lett a visszaszólása is a mit Piton felé megeresztett. Szerintem te ezt egy amolyan átvezető fejezetnek szántad aztán kezdödik valami érdekes kiváncsian várom a folytatást.
Összekötő is, de annyira ne számíts akciódús jelenetekre, meg nagy csatákra. ez inkább a fiatalságról és a nyárról na meg a barátkozásról fog szólni. Persze lesznek benne izgalmas részek is, de nem éppen úgy, ahogyan eddig. :)